Rüdiger: Ahonnan én jövök, ott a nyomást az okozza, hogy nem tudod, mit fogsz enni holnap

A Real Madrid egyik nyári szerzeménye, miután elhagyta a Chelseat, a The Players Tribune hasábjain írt egy búcsúlevelet. Az írás nagyrészt az angliai élményeiről, emlékeiről szól, számunkra leginkább azért fontos, mert közben nagyon jól megismerhetjük, ki is Antonio Rüdiger. Nem a játékos, sokkal inkább az ember.

Kedves, Chelsea!

Egyáltalán nem szeretek búcsúzkodni. De megpróbálom ezt a mostanit különlegessé tenni. Ez a szívemből fog szólni.

Mielőtt elmesélném a történetem, el kell mesélnem egy másik történetet. Ilyen az afrikai oldalam, meg kell adni magunknak az időt.

A Bajnokok Ligája döntőről szeretnék mesélni, de ahhoz, hogy ezt teljesen megértsd, először mesélnem kell neked az egyik legkedvesebb futballistáról. Természetesen N’Golo Kantéról lesz szó.

Mielőtt a Chelsea-hez szerződtem volna nagyon sok csodálatos dolgot hallottam róla. Mesélték, hogy ő az a srác, aki mindig mosolyog, aki még mindig egy régi Mini Cooperrel jár. Azt is meséltek, hogy ez a srác sohasem emeli fel a hangját. De közben meg érted, azért a fociban nem így működnek a dolgok, igaz? Senki sem viselkedik tényleg így, hiszen hatalmas a nyomás, sokszor szembe kell nézni a csalódással. Emberek vagyunk. Egyikünk sem tud ilyen nyugodt maradni állandóan. Ez lehetetlen.

Aztán találkoztam N’Golóval.

Bármit is mondtam ennek a srácnak, ő csak nézett engem és bólogatott. Mintha minden egyes szó, amit mondok, az valami roppant érdekes dolog lenne. És közben csinálta ezt a dolgot… Nem is tudom, hogy írásban hogyan adjam ezt vissza. Ezt hallanod kell. Mindig, amikor beszéltem, ő a szájával azt csinálta, hogy *klikk, klikk, klikk*.

“Hé, NG, szeretnél valamit enni?”

“Klikk, klikk”.

“NG, amikor letámadod…”

“Klikk, klokk, klikk”

Sokáig azt gondoltam, hogy valami baj van vele, aztán egy nap végre megkérdeztem tőle: “NG, miért beszélsz így? Mi van veled, tesó?”

Azt mondta, “tessék?”

“A klikk, tesó! Mi a baj veled?”

Ekkor csak mosolygott, majd azt mondta:

“Á, ez csak a környék, ahol felnőttem.”

Ugyanis banlieue, Párizs egyik negyede, ahol N’Golo felnőtt, ott ezt a furcsa hangot adják ki beszéd közben. Ez egy szleng változata az igennek. Nem tudom, ez hogyan kezdődhetett, de arrafelé így beszélnek. Ez olyan, mintha azt mondanák, hogy “igen, igen, oké, király”. És akkor azt gondoltam, hogy ez milyen vicces, hiszen én is egy hasonló környékről jövök, csak Németországból, de ott még sohasem hallottam ehhez hasonlót. Eddig a pillanatig azt hittem, hogy direkt szórakozik velem, mikor beszélgetünk.

Kantéval kapcsolatban minden igazi, még a Mini Cooper is. Az emberek nevetnek rajta, pedig emögött is igazi történet húzódik meg. Kanténak egy hatalmas álma vált valóra, amikor a Premier League-be igazolt, főleg onnan, ahonnan ő indult. És mikor Angliába költözött, ez a Mini volt az első autó, amit megvásárolt. Szóval neki ez nemcsak egy autó, sokkal mélyebb jelentősége van.

Természetesen a többiek mindig ugratják őt emiatt, de én mondom neked, ez a srác annyira udvarias, hogy azt mondja, amit hallani szeretnél.

Valaki azt mondja, hogy “N’Golo, tudod mi lenne igazán menő? Egy Mercedes, tesó. Tökre látlak, ahogyan egy fekete Mercedest vezetsz.”

És erre Kanté így válaszol: “Igen, oké. Átgondolom majd, Köszi, hogy ezt elmondtad, jó ötlet.”

De közben csak ugrat téged!!! Nagyon jól tudod, hogy ezt a Minit fogod látni az edzőközpont előtt a következő 10 napban.

Ezt mindig elmesélem az embereknek.

Van az alázat. Van az igazi alázat, és aztán ott van N’Golo.

Fotó: The Players Tribune – Antonio Rüdiger / YouTube

A trófeák, amiket itt nyertem, igazán szépek. De tényleg. Mégis, ami igazán különleges hellyé tette számomra a Chelsea-t, azok a barátságok. Sokkal többek voltunk csapattársaknál. NG, Kova, Ziyech, Lukaku – olyanok nekem, mint a testvéreim. És ez eléggé ritka a futballban, hidd el nekem. Ha egyetlen pillanatot kellene felidéznem, ami ezt a legjobban leírja, akkor a BL-győzelem utáni jeleneteket mondanám, amik a mosdóban történtek.

Kétség sem férhet hozzá, hogy őrült szezonom volt akkor. Utálom azt mondani, hogy őrült, de nem tudom, milyen más szót használhatnék. Hat hónappal a döntő előtt teljesen a padlón voltam. Akkoriban elvesztettem a helyem a kezdőben, és közben nem tudtam, hogy miért. Volt akkoriban egy találkozóm az edzővel, aki azt mondta, hogy elég mély a keretünk, és ő most más játékost preferál. Bumm. Ezután egyből elindultak a pletykák, a találgatások. Sok támadást kaptam a közösségi médiában. Ez volt karrierem legnehezebb időszaka, de csendben maradtam, nem akartam problémát okozni a klubnak.

Képzelheted, mit gondoltam volna, ha azt mondod akkor nekem, hogy néhány hónappal később kezdő leszek a City elleni BL-döntőben?

Fú, nemá’. Lehetetlen.

De, amikor éhes vagy a győzelemre és mindent beleadsz, akkor semmi sem lehetetlen. Akik pedig éheznek, akiknek nincs mit elveszíteniük, na, ők a legveszélyesebbek. Amikor Tuchel lett az edző, és megadta nekem a lehetőséget a bizonyításra, akkor teljesen újjászülettem. Olyat csinált, amit szerintem sok másik edző is eltanulhatna tőle. Odajött hozzám, és nem a taktikáról kezdett el beszélni, hanem azt mondta: “Toni, mesélj egy kicsit magadról.”

Tudni akarta, honnan jön az agresszivitásom, az éhségem, mire elmeséltem neki, hogy Berlin-Neuköllnben nőttem fel, és hogy olyan keményen játszottam a betonon, hogy az idősebb gyerekek elkezdtek Rambónak hívni.

Rólam kérdezett, az érdekelte, hogy ki vagyok, milyen személyiség vagyok. Az emberi oldalam érdekelte. Ez valami elképesztően nagy dolog. Aztán Tuchel megadta nekem a lehetőséget, és én annyira motivált voltam, hogy onnantól kezdve nem kerültem vissza a kispadra. Eldöntöttem fejben, hogy 200%-ot fogok beleadni a klubért, a címerért – annak ellenére, amilyen pletykák keringtek rólam akkor. Ezek után a BL-győzelem csak a hab volt a tortán.

Amikor a Real Madriddal játszottuk az elődöntőt, akkor turistaként kellett volna viselkednünk. Azt mondták, túl fiatalok vagyunk. Ők meg a MADRID. Mi mégis úgy játszottunk, mint 11 győzelemre éhes kutya. Főleg a visszavágón a Stamford Bridge-en. Úgy voltunk a pályán, mint egy család, egy igazi család. A végeredmény 3-1 lett, de ha engem kérdezel, akkor simán lehetett volna 5-1 is. A fiatal srácok igazi férfiként játszottak a futball legnagyobb színpadán – kifejezetten Mason. Micsoda játékos, te jó ég! De komolyan. Tökéletes mentalitással rendelkezik.  Néha meg kell kérdeznem magamtól, hogy “ez a srác tényleg ilyen fiatal?” Ahogy mozog, ahogyan a pályán viselkedik, nem olyan, mint a legtöbb 23 éves játékos. A Madrid ellen fenomenális volt, és a végén mindannyian tudjuk, hogy mi történt.

A turistákat megkoronázták.

Számomra az a tény, hogy Bajnokok Ligája döntőt játszhattam a sok rossz időszak, és a COVID miatti lezárások után. Vaó. Teljesen szürreális volt.

Emlékszem a döntő előtti estére, a hotelben voltunk Portóban, és NG, Zouma, Ziyech és én a vacsora után elmentünk közösen imádkozni. Általában, miután befejezzük az imádkozást, akkor körbeülünk és beszélgetünk, nevetgélünk. De ekkor mindenki annyira koncentrált volt, és csendben maradtunk. Emlékszem, hogy abban a melegítőben voltunk, aminek a mellkasára rá volt nyomtatva a döntő időpontja – 2021. május 29.

Ekkor történt meg az, hogy mindannyian felfogtuk: itt vagyunk. Egymásra néztünk és azt mondtuk: “Inshallah, holnap bajnokok leszünk.” Aztán elbúcsúztunk egymástól és lefeküdtünk aludni.

Amikor visszaértem a szobámba, ott várt egy üzenet a telefonomon egy barátomtól. Egy videó volt. Rákattintottam, és akkor derült ki, hogy ez egy összevágott videó, amiben a barátaim, a családom kívánnak nekem sok szerencsét. Ekkor teljesen megnyugodtam. Az összes teher eltűnt. Semmi nyomás nem volt rajtam. Ez egy csodálatos emlékeztető volt nekem arra, hogy mi is az, ami az életben igazán fontos.

Fotó: The Players Tribune – Antonio Rüdiger / YouTube

Ahonnan én jövök, ott a nyomás, a teher nem a futball velejárója.

Ott az a teher, hogy nem tudod, mit fogsz enni holnap.

Nyomás??? Nem, nem, nem.

Bármikor, amikor a legkisebb nyomást is érzem, miközben egy meccs előtt a cipőmet kötöm be éppen, akkor egy konkrét emlékre gondolok, amitől teljesen megnyugszom.

Amikor első alkalommal visszamentem a családommal Sierra Leonéba a polgárháború után, ott ültünk egy taxiban és álltunk a dugóban. Csak ültünk, az autó nem mozdult. Kinéztem az ablakon és csak szegénységet, meg éhezést láttam. Ott állt az a rengeteg férfi és nő, és gyümölcsöket, vizet, ruhákat árultak az út mellett a reptérről érkező embereknek.

Akkor értettem meg, hogy miért nem hívták a szüleim soha a berlini környékünket “gettónak”.

Ehelyett mindig azt mondták, hogy ez a földi mennyország. Én ezt addig nem így gondoltam, amíg vissza nem mentünk Sierra Leonéba, és megértettem az ő nézőpontjukat is. Volt ott egy srác, aki odajött az autónkhoz és kenyeret akart eladni nekünk, közben a reménytelenség ült ki az arcára. Azt mondtuk, hogy “nem, nem, köszi.”

Aztán egy másik srác jött oda, ugyanúgy kenyeret szeretett volna eladni nekünk, csak ő már kicsit rámenősebb volt, arról beszélt, hogy a kenyér mennyire friss.

“Nem, nem, köszönjük.”

Aztán jött egy harmadik srác is, aki még rámenősebb volt, arról beszélt, hogy ez a város legjobb kenyere és könyörgött, hogy tőle vegyük meg.

Szóval, ez az az emlék, amire akkor gondolok, amikor a legkisebb nyomást is érzem magamon egy mérkőzés előtt. Ugyanis az az igazság, hogy ez a három férfi ugyanazt a kenyeret árulta, ugyanabból a pékségből, és ugyanabból az autóból.

Közülük az egyik családnak talán került étel este az asztalára.

A másik kettőnek nem.

Na, ez a valódi nyomás. Ez a való élet.

Hogy őszinte legyek, a BL-döntő előtti estén úgy aludtam, mint egy kisbaba, aztán mikor felébredtem, legyőzhetetlennek éreztem magam. A családommal a hátam mögött, étellel az asztalon, egyszerűen nem veszíthetek.

Maga a meccs is csodálatos volt, mert egy elképesztő City-t sikerült legyőznünk. Végig egy csapatként védekeztünk és a kontrákkal okoztunk veszélyt. Az életünkért küzdöttünk, végül pedig bajnokok lettünk. A sípszó után úgy futkároztam körbe-körbe, mint egy őrült, amikor hirtelen Tuchel jött velem szembe és adtam neki egy hatalmas ölelést. Ez egy különleges pillanat volt számomra, mindig is hálás leszek neki, mert megadta nekem a lehetőséget, amikor teljesen magam alatt voltam.

Amikor visszaértünk az öltözőbe, a többiek épp a pezsgővel ünnepeltek. Mi, akik gyakoroljuk a muszlim vallásunkat, bementünk a WC-be és magunkra zártuk az ajtót, hogy meglegyen a kis nyugalmunk. Én, NG, Ziyech és Zouma bezártuk magunkat a WC-be, és néztünk az aranyérmeinket, aztán egymásra néztünk, ráztuk a fejünket.

Sohasem fogom ezt elfelejteni…

NG arcán volt a legnagyobb mosoly.

“Wow, tényleg megcsináltuk.” Aztán elkezdett nevetni. Mikor NG nevet, akkor nem tudsz mit csinálni, mert előtör belőled az a tiszta jóérzés. Mindannyian nagy nevetésbe törtünk ki, mint a kisgyerekek. Az a pillanat ott a fürdőben örökké velem marad.

Videóban is mesélt Rüdiger, ezt is érdemes megnézni.

Figyelj, mindent megtapasztaltam már az életben: szegénységet, diszkriminációt, zaklatást, az emberek kételkedését bennem és voltam már bűnbak is. Néhány hónap alatt egy mellőzött játékosból egy BL-győztes lett? Hogyan tudnál ennél jobb történetet írni? Amiatt, ahonnan én jövök, ez még ennél is többet jelent számomra. De nézz körbe az öltözőben. Nagyon sokan hasonló helyről jönnek, hasonló háttérrel rendelkeznek. Sok srác van itt, aki jól emlékszik arra, milyen érzés éhezni. Aztán mindannyian Kékek lettünk, majd bajnokok.

Nehéz szívvel hagyom el ezt a klubot. Ez volt számomra a minden. Még a legutolsó szezonban is, amikor annyi komplikáció lépett fel, még ennek ellenére is élvezetes volt. A futball az futball. Egy igazi áldás, hogy ezt a játékot űzhetjük, és ebből élhetünk meg. A játékot, amit amúgy is űznénk ingyen is. Amikor a pénzügyi megszorítások napvilágot láttak, akkor mindannyian nevettünk, amikor mondták, hogy most egy busszal, vagy egy kisebb géppel kell meccsre mennünk. Érted, egy kisebb géppel?

Ó, ne! Hát, mit fogok most csinálni?

Nemár. Tudod te, honnan jövök? Egy kis gép is hatalmas kiváltságnak számít. Amúgy is, eléggé jól hangzik busszal menni Manchesterbe. Én és a srácok ezt is szórakozásnak fogtuk volna fel.

Sajnos a szerződéshosszabbításom már tavaly ősszel nehézkessé kezdett válni. Az üzlet az üzlet, de amikor nem hallasz a klubtól semmit augusztustól januárig, akkor a szituáció problémás lesz. Az első ajánlat után volt ez a hatalmas szünet. Nem vagyunk robotok, ugye tudod? Nem várathatsz meg minket, és hagyhatsz ennyi kérdőjelet a jövőnket illetően. Természetesen senki nem látta jönni a szankciókat, de végül más nagy klubok érdeklődést mutattak felém. Döntenem kellett. És ezt még el kell mondanom, de az üzleti dolgokat leszámítva, semmi rosszat nem mondhatok a klubra.

A Chelsea-t örökké a szívemben őrzöm. London mindig is az otthonom marad. Egyedül érkeztem Angliába, de egy feleséggel és két gyerekkel távozom. Emellett szereztem egy úgy testvért is Kova személyében. Van egy FA-kupám, egy Európa-liga trófeám és egy BL-győzelmem. És természetesen több száz csodálatos emlék.

Madridstore
Kattints ide és nézd meg a kínálatot!

Szeretnék egy keserédes emlékkel búcsúszni. Mert néha azok a dolgok, melyek a legnagyobb hatással vannak rád, nem nevezhetők teljesen jónak, vagy rossznak. Számomra ez az emlék egyszerűen a Chelsea.

2019-ben történt, miután a City 6-0-ra megvert minket az Etihadban. Legyünk őszinték, lemészároltak minket. Megalázó volt. A lefújást követően odamentem a Chelsea szurkolókhoz és felemeltem a kezemet, hogy bocsánatot kérjek tőlük. Miközben sétáltam feléjük arra számítottam, hogy ki fognak fütyülni. Ehelyett mindannyian állva tapsoltak. Még egy ilyen szörnyű pillanatban is ott voltak mögöttünk.

Teljesen lesokkolódtam.

Feltettem a kezem, hogy “bocsánat, bocsánat, bocsánat.”

Ahogyan közel értem, egy férfi a tömegből elkezdett hangosan szidni engem. Talán 5 méterre volt tőlem, egyenesen a szemembe nézett. Figyelj, nagyon sok sértést hallottam már, de ez valamiért más volt. Ez sokkal személyesebben hatott, úgyhogy odakiabáltam neki: “Hé, ha beszélni szeretnél velem, akkor gyere le ide és beszélgessünk.”

Természetesen egy lépést sem mozdult, viszont azonnal abbahagyta a mocskolódást. Ez számomra egy nagyon emlékezetes pillanat volt, mert aztán a többi szurkoló, akik körülötte voltak felé fordultak és azt mondták neki: “Hé, mit csinálsz? Azért jött ide, hogy bocsánatot kérjen. Mi bajod van neked?”

A szurkolók – az igazi szurkolók – velem együtt kezdtek még hangosabb éljenzésbe.

“Rudi! Rudi! Rudi!”

Elképesztő erő volt ebben. 6-0-ra kikaptunk, de ezek az emberek így is kiálltak ennek az egynek a gyűlöletével szemben.

“Gyerünk, Rudi! Gyerünk, haver!!!”

Ez annyira megindító volt, hogy még ez az idióta is tapsolni kezdett. A többi szurkoló bocsánatkérésre ösztökélte őt. Sohasem fogom ezt elfelejteni. Soha.

Sajnos a gyűlölet ott van a futballban. Ez tény. Megtapasztaltam ennek már a legrosszabb fajtáját is. De emellett ott van az a felhőtlen öröm is. A Chelsea-nél mindkettőből kaptam.

Igen, hallottam sok sértést.

De közben éreztem a szeretetet is.

És végül a fényesség mindig erősebb a sötétségnél.

Pontosan ezért, örökké magamban őrzöm a Chelsea-t.

Köszönöm,
Rudi

Forrás: The Players Tribune
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK