A színfalak mögött

Egy (királyi) címer története

A Real Madrid címere az idõk során sokat változott, amíg elnyerte a ma ismert alakját. 1941-ben alakult ki az a forma, amit kisebb stilisztikai módosításokkal ugyan, de azóta is visel a csapat. 1902-ben, még amikor a klubot alapították, megalkották az elsõ, M, F, és C betûkbõl álló címert, ami az akkori csapatnév, a Madrid Football Club kezdõbetûibõl állt össze. Hozzá kell tenni, hogy az akkori elõírások miatt nem ezt a címert, hanem Madrid városának címerét kellett viselni a mezeken.

1908-ben történt meg az elsõ módosítás a Madrid FC címerében. Az M, F és C betûk a ma ismert íves formájukat nyerték el, és úgyis fonódtak össze egy körön belül, ahogy azt a mai címerben is megfigyelhetjük.
1920. június végén, miután több más csapat is megkapta a képen látható XIII. Alfonz királytól a „királyi” jelzõt, a klub akkori elnöke, Pedro Parages (akivel már foglalkoztunk ezen a sorozaton) is hasonló kéréssel fordult az uralkodóhoz, akinek a klub tiszteletbeli elnöki posztját is felajánlotta.

Parages még egy kedves gesztust tett: a király 13 éves fia, õfelsége don Alfonso de Borbón y Battenberg asztúriai herceg nagy focirajongó volt, és az elnök megbízott egy Urquiola nevezetû ismert festõt, hogy készítsen a kicsi Alfonsóról egy portrét, amit aztán a klub irodájában függesztett ki.

Így talán nem olyan meglepõ, hogy csupán pár nappal a kérelem benyújtása után a következõ értesítés érkezett a királyi udvartól:

„Õfelsége a Király, a legnagyobb örömmel ítéli meg a „Királyi” címet annak a bizonyos Club de Football-nak, amelynek V. méltó Elnöke, és amely címet ezentúl nevében elõtagként használhat a klub. A határozatot és annak következményeit V. számára közlöm. Isten óvja V.-et sok évig.

Királyi palota, 1920. június 29.
A Királyi palota Fõparancsnoka.

Sr. D. Pedro Parages Diego Madrazo
A Madrid Football Club elnöke”

A királyi cím nemcsak egy „Real” elõtagot jelentett a klub nevében, hanem a címerbe is bekerült az a korona, amit ma is ismerünk. Ez azonban körülbelül egy évtizedig maradt így, ugyanis 1931. április közepén, a köztársaság kikiáltásával, minden királyi jelképet eltöröltek. A Madrid így elvesztette a koronát a címerérõl, amelybe bekerült ugyanakkor egy lila sáv.
Évekkel késõbb, 1940-ben Franco aláírta azt a törvényt, amely megtiltotta az idegen szavak használatát a spanyol klubcsapatok neveiben, mint pl. a Sporting vagy az Athletic esetében. Így lett 1941. január 1-tõl hivatalosan is Madrid Football Club helyett, Real Madrid Club de Fútbol a csapat hivatalos neve. Ezzel egy idõben visszakerült a királyi korona a címerbe, amelyben a lila sáv is megmaradt, így kialakítva a ma jól ismert embléma végleges formáját.
 

Schuster a házasság pártján

Amikor pár éve a német Bernd Schuster volt a Real Madrid edzõje, Zaragozába ment, hogy elõadást tartson „vezetõi képesség, célok a profi labdarúgásban és egy vállalkozásban” témában. A beszélgetés során az edzõ meglepte a közönséget, amikor azt mondta, hogy jobban szereti, hogyha a játékosai házasságban élnek. Elismerte ugyan, hogy nehéz ezt a gyakorlatban megvalósítani, és „nem mindig lehet így”, de hangsúlyozta, hogy a házasság bizonyos érettséget és felelõsséget kölcsönöz a játékosoknak a magánéletben, ami aztán a pályán is pozitív értelemben tükrözõdik.

Schuster egy késõbbi megjegyzése nagy derût okozott a közönségnek, ugyanis némi öniróniával megjegyezte, hogy ezzel kapcsolatban tart a „fiatal, magas, szõke, kék-szemû játékosoktól”, amivel pont a fiatalkori külsejét írta le.
 

Beckham kölnije

A következõ anekdotának két fõszerelõje van: az egyik David Beckham, akit nem kell különösebben bemutatni, a másik Rafa Guerrero, aki egy nagy tiszteletnek örvendõ vonalbíró Spanyolországban, és önéletrajzi könyve is megjelent már „Rafa, no me jodas” (Rafa, ne baszakodj velem) címmel.

Az egyik Real Madrid meccsen Beckham ment a partvonalhoz bedobást végezni, amikor is közel került a vonalbíróhoz. Mielõtt bedobta volna a labdát, Rafa a következõképpen szólította meg az angolt: „David, bocsáss meg”. Beckham meglepetten hátrált pár métert, hogy hallja, mit akar a partjelzõ mondani neki: „Az a kölni, amit használsz, az Issey Miyake, igaz?”. Beckham erre csak annyit mondott: „Igen” és alig leplezte megdöbbenését, de, hogy ne vonja el továbbra is a figyelmét a játéktól, gyorsan bedobta a labdát.

A játékos kijáró felé újra beszéltek, és akkor magyarázta el Rafa, hogy különös érzéke van az illatokhoz, és azonnal felismerte az övét, ami nagy benyomást tett az angol középpályásra.

A sorozat elõzõ részei:

Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

„A kis szerecsen egy jó játékos”

Aki azon tûnõdött volna, hogy a legendás Pelé valaha is pályára lépett a Real Madrid ellen, az most megkapja a választ: igen.

Történt, hogy a nem kevésbé legendás Santos csapata meghívást kapott Madridba, hogy a Miguel Muñoz tiszteletére rendezett meccsen lépjen pályára. A nagyszerû játékos és késõbbi tréner (akirõl már volt szó ebben a rovatban) abban az évben hagyott fel játékos pályafutásával. A Santos csapatában játszott egy bizonyos Edson Arantes do Nascimento ’Pelé’, aki akkor már túl volt a világhírnevet jelentõ svédországi vb-n, és friss világbajnokként, már ünnepelt sztár volt, alig 18 évesen.

1959. június 17-én, egy meleg éjszakában, a Bernabéu stadion majdnem színültig megtelt, hogy lássa a gigászok csatáját. A hazaiak kék szerelésben léptek pályára, és olyan sztárokkal volt tele a kezdõ, mint Puskás, Gento vagy Di Stéfano… Egy igen látványos meccsen végül 5-3-ra nyert a Madrid Mateos mesterhármasával és Puskás meg Gento egy-egy góljával. A Santosból Pelé, Pepe és Coutinho talált be.

A mérkõzés végeztével Di Stéfanót kérdezték a meccsrõl: „Mivel soha nem játszottam a Santos ellen, nem ismertem a srácokat. Nekem tetszett a meccs, és megérdemelten gyõztünk. A legnagyobb erõsségük véleményem szerint a technikai tudásuk. Hogy mit gondolok Pelérõl? A kis szerecsen egy jó játékos, de még túl fiatal ahhoz, hogy pontos véleményt mondhassak róla.”

A mérkõzést a holland Horn vezette, és a következõ kezdõkkel álltak ki a csapatok:

Real Madrid: Berasaluce; Marquitos (Atienza II), Santamaría, Casado; Santisteban, A. Ruiz; Gento (Gento II), Mateos (Del Sol), Di Stéfano, Puskás és Gainza.

Santos: Carlos; Getulio, Pavau, Dalmo; Ramiro, Zito; Dorsal, Álvaro (Alfonso), Pagao (Coutinho), Pelé és Pepe.

Amikor Joan Gaspart látta vendégül a Madridot

Kevés annyira nyíltan antimadridista alakot termelt ki magából a Föld, mint Joan Gaspart, aki a Real Madriddal szembeni utálatát soha nem leplezte. Gaspart 2000 és 2003 között volt a Barcelona elnöke is, és ez idõ alatt sok indulatos nyilatkozata volt, mint amikor például a frissen, az örök riválishoz távozó Figóról megjegyezte: „Egy áruló, Isten soha nem fog megbocsátani neki.”

Közelebbi emlék, amikor (természetesen már nem Barça elnökként) tavaly a BL-elõdöntõk elõtt, így nyilatkozott a Real-Bayern párharcról: „Fütyülök rá, a nagy francokat érdekel engem, hogy spanyol csapat! Én egy antimadridista Barça-szurkoló vagyok, fütyülök arra, mit csinál a Madrid.”

Ilyen elõzmények után volt ironikus az az eset, amikor pont az õ tulajdonában lévõ szállodát választotta Mourinho arra, hogy megszálljon a csapata, amikor a Barcelona otthonában játszottak egy bajnokit. Gaspartot is megkérdezték a dologról, amire csak ennyit mondott: „Amíg a vendégeim, a legjobb bánásmódban lesz részük, de amint elhagyják a szállodát, újra egy Barça-fanatikus leszek.”

Sylvie tündöklése a Bernabéuban

2008 augusztusában a Real Madrid bemutatta új játékosát: Rafael Van der Vaartot. Ez még önmagában nem volt akkora esemény, hiszen ennél nagyobb nevek is szoktak érkezni Madridba. Ami mégis emlékezetessé tette a bemutatását a Bernabéuban az egy másik dolog volt…

Ott volt ugyanis a Rafael felesége, a modell-színésznõ, Sylvie, aki mindvégig kísérte a játékost a gyerekükkel együtt. Ez volt az elsõ olyan eset, hogy egy játékos felesége ennyire az elõtérben legyen egy játékos bemutatásánál, de ebben az esetben, ezt aligha bánta valaki.

Sylviet természetesen imádta a kamera, és azon a reggelen talán több szempár szegezõdött rá, mint a középpályásra. A gyönyörû modell úgy ragyogott, mintha csak egy kifutón lenne, és aznap minden férfi meggyûlölte egy kicsit Rafaelt, a szerencsés férjet.

Aki szeretné felidézni az esetet, itt láthat egy összeállítást róla.
 

A sorozat elõzõ részei:

Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Az elsõ gyászszalagot viselõ csapat

Többször írtunk már a Real Madrid úttörõ szerepérõl a futballszerelések terén. A királyi gárda viselt elõször számozást Spanyolországban és szintén õk voltak az elsõ csapat, amely a mezszponzort hozta divatba. Ezúttal, még egy ezeknél is régebbi hagyományról lesz szó, ugyanis már a számozások és mezszponzorok elõtt viseltek fekete karszalagot a csapatok, és ebben is a Real Madrid bizonyult elsõnek.

1922. március 3-át írtuk, amikor a Madrid a Racing de Madrid ellen lépett fel az akkori regionális bajnokságban. A Gran Vida nevû újság írt errõl a meccsrõl, innen fogunk egy részletet idézni:

„Úgy tûnik megoldódott a Spanyol Futballszövetség és Regionális Futballszövetség közötti ellentét, így lejátszhatták azt a meccset, amelyen korábban a piros-feketék tagadták meg a részvételt a semleges játékvezetõ hiánya miatt. A Madrid, Sotero Aranguren (1911 és 1918 között volt a fõvárosiak középpályása – a szerk.) halálát gyászolta, és emlékére a játékosok egy karra helyezett fekete szalaggal léptek pályára.”

Ez az elsõ említés a világon arról, hogy bármely csapat ilyen gesztussal gyászolt volna egy elhunytat. Azóta ez már mindenhol hagyománnyá vált.

A fehér szín története

Helyben vagyunk, hiszen ismét a csapat felszerelésérõl lesz szó, csak ezúttal a mez színének történetét vesszük át a kezdetektõl napjainkig. A fehér szín annyira emblematikus jelképe a csapatnak, hogy sokan azt gondolnák, a Real Madrid mindig ebben játszott, pedig nem ez a helyzet. Az igazság az, hogy a csapat színe nagyon sok változáson ment keresztül, amióta 1902-ben az alapításnál meghatározták az együttes felszerelésének részleteit. Az akkori szövegben szó szerint a következõ szerepel: „A hivatalos öltözet a hagyományos mérkõzésekre egy sötétkék nadrág, amely rövid és egyenes; fehér felsõ és sötét zoknik. A rendkívüli mérkõzésekre: fehér nadrág és felsõ, fekete zoknik és egy nemzeti színû öv; mindezt még kiegészíti egy sötétkék sapka.” Más volt az akkori ízlés, az biztos…

A következõ években a hagyományos szerelés nadrágja sötétkékbõl fehér lett, a zoknik pedig sötétkékek maradtak.

A madridi felszerelések történetének legkülönösebb epizódja az volt, amikor az 1925-26-os idény elõtt két fõvárosi játékos, Escobal és Quesada, Londonba látogatott, és látták ott játszani az amatõr Corinthians csapatát, amely méltán volt híres arról, hogy szép focit játszik, és ezt fair-play szellemében teszik. Az õ felszerelésük egy krém-színû felsõ volt és egy fekete nadrág. Ez ihlette meg a két játékost, arra, hogy tiszteletük és azonosulási vágyuk jeléül ezeket a színeket javasolják az akkori elnöknek, Paragesnek. Az elnök elfogadta a javaslatot, de a módosítás rövidéletû volt, és csak egy idényig tartott. Egy év után, a Barcelona ellen elszenvedett két vereség kiváló ürügy volt arra, hogy az új színekre fogják a balszerencséjüket, és visszatérjenek a fehérhez.

A következõ nagy változtatás 1955-ben történt, amikor a zoknik is átvették a szerelés többi részének színét, és csak ettõl a ponttól lép teljes fehérben pályára a csapat. Innentõl kezdve csak olyan módosításokat végeztek a mezen, mint az Adidas által bevezetett három csík, de a mindenkori sportszergyártónak figyelembe kell vennie, hogy a Real Madridnak a habfehér szín lett a jelképe.
 

Mourinho könyve a meccsek elõtt

Sokan biztos gondolkoztak már azon, ki mit csinál a Real Madridban egy-egy meccs elõtt. Errõl már ezen a honlapon is megjelent egy cikk, Királyi szertartások címmel. Akkor azt nem említettük, hogy Mourinhónak van még egy szokása, amit saját maga vallott be: „A meccsek elõtt szeretem olvasni a Bibliát, kicsit elgondolkodni és nyugodtnak lenni.”

Mourinhóval már mélyebben is foglalkoztunk, és akkor kiderült többek között, hogy a vallás fontos szerepet tölt be az életében. A mélyen hívõ Mou II. János Pált szokta említeni a történelem legjelentõsebb alakjaként, és gyakran kifejezi a vallásosságát, mint például, amikor minden Inter játékosnak egy-egy keresztet adott ajándékba, vagy amikor még Madridba igazolása elõtt tett egy látogatást a Vatikánba.

A sorozat elõzõ részei:

 

Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK