A srác, aki repülni akart (Keylor Navas élete, 1. rész)

A gyerekkora nem volt könnyû. A szülei korán elváltak, õ pedig az anyjával és a nagyszüleivel nevelkedett. És nem mondhatni, hogy nagy bõségben éltek. Amikor nyolcéves korában arra kérte Sandra asszonyt, hogy hadd iratkozzon be egy Pérez Zeledón-i labdarúgó iskolába, nagy szükség volt egy védõangyal megjelenésére, akinek köszönhetõ az, hogy a srác pályafutása nem egy külvárosi pályán ért véget.

Juan de Dios Madriz az Asociación Deportiva Escuela de Fútbol Integral de Pedregoso edzõje volt. A testvére beajánlott neki egy kapust, akinek különleges képességeit egy utcai játék során ismerte fel. Az edzõ elment megnézni a játékost, majd az édesanyja beleegyezésével szerzõdtette, és egyben a mentorává vált.

Szerény és kemény kezdetek

A család anyagi nehézségei miatt Juan de Dios vásárolta meg a srác cipõjét, kesztyûjét, és õ kísérte el a mérkõzésekre is. A nagylelkûsége egészen addig fajult, hogy hajnali háromra ment érte, hogy elvigye egy mérkõzésre, amit a fõvárosban, San Joséban rendeztek, két órára San Andréstõl. Kemény napok voltak, de bizonyosan segítettek Keylornak eljutni a Bernabéuba.

A korához képest meglepõen fejlett reflexei és vetõdései lenyûgözõek voltak, ezzel pedig a szerény pedregosói pályán kovácsolódni kezdett Keylor legendája. Hamarosan az egész országban tudtak arról, hogy a srác minden labdát megfog, a neve pedig már ismerõsen csengett a játékosmegfigyelõk számára. A kis Pérez Zeledón-i srácot már az ország legjobb csapatai kísérték figyelemmel, és képzelték el a saját hálójuk védõjeként.

A fiú szívesen szerepelt a mezõnyben is. “Amikor komolyan játszottunk, akkor kapus voltam, de máskor szívesen elõre mentem csatárnak” – emlékszik vissza Navas. Hétközben, amikor a barátaival szórakoztak, õ volt a kapusok réme. De amikor a csapatával lépett pályára, felhúzta a kesztyûjét, és megkeserítette a csatárok életét. Itt kápráztatta el igazán az embereket.

Keylor 14 évesen éppen egy ötödosztályú mérkõzésen, a Deportivo Saprissa tartalékcsapata ellen játszott, az ellenfél játékosmegfigyelõi elõtt. Enrique Rivers, a Costa Rica-i válogatott történelmi találatának szerzõje (amivel legyõzték a világbajnok olaszokat az 1984-es olimpián) érdeklõdni kezdett iránta, késõbb pedig ajánlatot tett neki, hogy csatlakozzon a fõvárosban az ország egyik legnagyobb klubjához.

Még gyermekként a csapattársával, Diego Quesadával érkezett a fõvárosba, akivel együtt kezdték a játékot Pérez Zeledón utcáin. A honvágy gyötörte éjjel és nappal, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét a kijelölt útról. 15 évesen a Deportivo Saprissa klubházából nézték a japán-koreai világbajnokságot. “Egy nap én is ott fogok játszani Costa Rica kapusaként” – mondta Keylor a barátjának.

Az európai álom

Egy évvel késõbb, 2003 nyarán meghívót kapott a finnországi U17-es világbajnokságra. Egy lépéssel közelebb az álomhoz. Azt a tornát a brazil válogatott nyerte Fàbregas, Silva és Jurado generációjával szemben. Világklasszis felhozatal, akikkel Keylor együtt osztozott a fõszerepen.

Egyre közelebb került az élvonalhoz, és 2005-ben bemutatkozott a Saprissa elsõ csapatában. Hat bajnoki címet és egy Concacaf BL-t nyert, és ott volt a 2005-ös klubvilágbajnokságon is, ahol a Costa Rica-i csapat harmadik helyezést ért el. Lépésrõl lépésre egyre fontosabb lett a klub és a felnõtt válogatott életében, amelyhez 2006-ban csatlakozott. 2009-ben a Concacaf kontinenstorna legjobb kapusának választották. Ezt követte az európai utazás. Vette a bátorságot, elhagyta Costa Ricát, és az elsõ állomása az Albacete volt. Az élet ezt követõen kárpótolta mindazokért az áldozatokért, amelyeket gyerekként hozott azért, hogy megvalósítsa az álmát.

Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK